ISTEN BÉKÉJE
Számos ember számolt be arról, hogy élete egy pontján bekövetkezett tragikus
veszteség kapcsán megtapasztalta a tudat eme új dimenziójának felbukkanását. Néhányan
minden tulajdonukat elvesztették, mások a gyermekeiket vagy a házastársukat, társadalmi
rangjukat, jó hírüket vagy valamilyen testi képességüket.
Olykor – természeti katasztrófa vagy
háború következtében – az illetők a felsoroltak mindegyékét egyszerre veszítették el, és
szembetalálták magukat a „semmivel”. Nevezhetjük ezt határhelyzetnek. Minden, amivel
azonosultak, minden, ami számukra az én-tudatukat adta, elvétetett tőlük. És aztán – hirtelen
és megmagyarázhatatlanul – a kezdetben érzett kín vagy intenzív félelem a jelenlét szent
érzésének adta át a helyét; váratlanul mély lelki békét és nyugalmat éreztek, s a félelem
nyomtalanul eltűnt.
Ez a jelenség ismerős lehetett Szent Pálnak is, aki így fogalmazott: Isten
békéje, amely minden értelmet meghalad.”i
Ez valóban olyan békeérzés, ami érthetetlennek
tűnik, és akik megtapasztalták, azt kérdezték maguktól: Ebben a helyzetben hogyan
lehetséges, hogy ilyen békességet érzek?
A válasz egyszerű, amint fölismered, hogy mi az ego, és hogyan működik. Ha a
formák – amikkel azonosultál, amik számodra az én-tudatodat adták – összeomlanak vagy
elvétetnek tőled, akkor az az ego összeomlásához is vezethet, mivel az ego: azonosulás a
formával.
Ha többé már nincs semmi, amivel azonosulhatnál, akkor te ki vagy? Amikor a
körötted lévő formák elpusztulnak, vagy amikor a halál közelít, Létséged, a „vagyok” tudata
kiszabadul a formával történt összegabalyodottságából: lélek szabadul ki az anyagba
zártságából. Fölismered lényegi identitásodat, mint formamentest, mint mindent átható
jelenlétet, mint minden forma és azonosulás előtti Létet.
Rájössz, hogy maga a tudat vagy, és
nem az, amivel a tudat azonosult. Ez Isten békéje. A végső igazsága annak, aki vagy, mert az
nem az „én… vagyok”, hanem a „vagyok”.
Nem minden nagy veszteséget átélő ember tapasztalja meg ezt a felébredést, a
formával történt azonosultságról való leválást. Egyesek ugyanis azonnal erős mentális képet
vagy gondolatot teremtenek, amelyben magukat áldozatnak – a körülmények, más emberek,
az igazságtalan sors vagy Isten áldozatának – látják. Ez a gondolatforma és az általa teremtett
érzelmek – pl. harag, sértettség, önsajnálat –, amikkel erősen azonosulnak, azonnal átveszik a
veszteség következtében összeomlott valamennyi egyéb azonosulás helyét.
Más szóval: az
ego gyorsan új formát talál. Az ego nem sokat törődik a ténnyel, hogy ez az új forma
történetesen rendkívül boldogtalan. A lényeg, hogy identitása legyen, akár jó, akár rossz. Ez
az új ego történetesen még görcsösebb, még merevebb és még áthatolhatatlanabb lesz, mint a
régi.
Valahányszor tragikus veszteség ér: vagy ellenállsz, vagy engedsz. Egyesek ilyenkor
keserűek és mélyen megbántottak; míg mások együtt érzőek, bölcsek és szeretetteljesek
lesznek. Az engedés a belső elfogadását jelenti annak, ami van.
Nyitott vagy az életre. Az
ellenállás belső összehúzódás, az ego kagylóhéjának a megkeményítése. Becsukódsz. Bármit
is teszel a belső ellenállás állapotában (amit negativitásnak is nevezhetünk), az több külső
ellenállást teremt, és az univerzum nem áll az oldaladra, az élet nem támogat. Ha az
ablakredőny zárva, a napfény nem tud beáramolni. Ha azonban belül engedsz, ha megadod
magadat, akkor a tudat új dimenziója nyílik meg.
Ha ilyenkor lehetséges vagy szükséges
cselekedni, a tetted összhangban lesz az egésszel, és tettedet támogatja a kreatív intelligencia,
az a kondicionálatlan tudat, amellyel a belső nyitottság állapotában eggyé válsz. Ekkor a
körülmények és az emberek is segítenek, együttműködnek veled. Szerencsés „véletlenek”
történnek. Ha pedig ilyenkor nem lehetséges cselekedni, akkor megpihensz abban a
békességben és belső nyugalomban, ami a megadással jár. Megpihensz Istenben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése